2. fejezet - Diktátor

2. fejezet

Diktátor

*JELEN*

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy a híres-neves Elle magazin szerkesztője, s lassan ötödik évét tölti kedvenc lapjánál. Noha nem annyira voltam oda a divatért, s újságírás jelentősen képezte álmaimat, amióta csak képes vagyok kézzel írni. Mikor a kisgyerekeket kérdezték az iskolában, mi szeretne lenni, a legtöbb velem egyidős lány rávágta: „hercegnő”, én határozottan állítottam: „újságíró”. Igaz, ez az elhatározás kicsit megingott, amikor a kishúgom is erre vetette magát. Nem akartam, hogy jobb legyen nálam. Önzően hangzik, de ez van. Való életben élek, fel kell ébrednem!

- Szia Matt. – köszöntem hosszas bámulásom tárgyának. Pontosabban nem is annak, hiszen a hátsófelét szoktam tanulmányozni, méghozzá elég… sok ideig. Elmosolyodott, s odasétált az asztalomhoz.
- Szia. Lenne egy kérdésem. – jött oda.

- Bármikor. Na? Mire gondoltál? – haraptam csábosan ajkaimba. Fűzögetni akartam a saját főnökömet? Valószínű…
- Nincs kedved ebédelni egyet holnap? – elvigyorodtam.

- Persze, van. – hajoltam a gépemhez. – Most befejeztem a Kristen Stewart interjú utolsó bekezdését is - megnyomtam az elmentést, majd ismét felé hajoltam. – Ma már elméletileg csak be kell feleznem egy másikat, és szabad vagyok. Szóval, igen, ráérek. Hánykor?

- Fél egy körül megfelel?

- Tökéletes. – rám kacsintott, majd bement az irodájába. Belevájva fogaimat alsó ajkamba, próbáltam elfojtani Linda arcának látványától okozó kitűnő jókedvemet. Alice, a kishúgom, szinte azonnal odatrappolt az asztalomhoz.

- Ez. Most. Mi. Volt?

- Vegyél levegőt is. – jegyeztem meg gúnyosan.

- Most komolyan! – odanézett Matthew ajtaja felé. – Randizni fogsz a főnökünkkel?

- Csak ebédelünk. – vontam meg a vállamat. Úgy nézett rám, mintha valami buta majom lennék, aki nem találja meg a banánját, pedig az orra előtt van.

- Az is randi! – toporzékolt. Odanyúltam a hajához, és félretűrtem. – Mit csinálsz?

- Keresem rajtad a kikapcsoló gombot.

- Te nem vagy normális. – forgatta meg a szemeit. – Hánykor indultok?

- Fél egykor. – néztem ismét fel rá. – Nos… veled mi a helyzet? Az a lista megfelelő volt?

- Aha, holnap el is megyünk vásárolni… - nyilvánvalóan vérszemet kapott, amit én fogok megsínyleni. – De egyébként ennek már majdnem egy hete… Le vagy maradva.

- Nem is, csak alig volt alkalmunk beszélgetni mostanság…

- Ugye nem felejtetted el a ma esti Elle partit?

- Ugyan, dehogy! – legyintettem, mire csípőre tette a kezét.

- Vanessa Evans…

- Oké, elfelejtettem. – hajtottam le a fejemet, mint egy bűnbánó kiskutya. – De ott leszek, és vigyázok, nehogy még véletlenül olyan dolgokat tegyél azzal a melegsráccal, amit esetleg megbánnál…

Szó nélkül hagyta ott az asztalomat, amire csak felnevetve írtam alá néhány fontos papírt.

Feszültségem egyre jobban növekedett, ahogyan hosszas percek után sem voltam képes Taxit fogni, mert mindig valaki leintette előttem. Úgy gondoltam, arrébb noszogatom az egyik nőt mellettem, mondván, nekem mégiscsak dolgom akadna ma este, és még időben el szeretném végezni a délutánra megmaradt kötelező „házi feladataimat”. Lépteimet hol megszaporáztam, hol gyorsítottam, és végre – esküszöm, dicshimnusz-zengésbe kezdtem volna, ha nem a körülöttem lévő emberek morgását tapasztalhatnám díszpáholyból – sikerült leintenem egy sárga „autócsodát”. Bediktálva neki a címet, várakozva hátradőltem az ülésen. Tíz perccel később szólt, hogy megérkeztünk, s a zsebébe csúsztatva a pénzt – nagyot lesett a borravaló hiányától – kiszaladtam a járdára. Még szerencse, a tornacipőket szeretem inkább, mert már rég kitört volna a sarkam a járdaszélen, annyira meredeknek bizonyult az ottani rész.

Scott Bennett, a legjobb barátom, ott várakozott lent a lépcsőnél, várva engem, a közel tíz perces késésem után. Mikor odaértem megszorongatott, s vagy ezerszer elmondta mennyire hiányolt már.
- Jaj, ne is mond. – csóváltam meg a fejemet, ahogyan felhozta a holnaputáni kötelező Elle partit. – A húgom teljes káosz, azt csodálatom, hogy nem kapott idegösszeroppanást.

- Nem bír választani a ruhák között? – csillant meg fogsora.

- Gondolatolvasó vagy? – elnevettük magunkat. Vele normálisan érezhettem magamat, s noha az Upper East Side elit csapatába tartozott, egyáltalán nem volt bunkó az olyan kis közemberekkel, mint én.
- Hánykor kellene hazaugranod? – emelkedett magasra a szemöldöke.

- Körülbelül… egy óránk maradt, selyemfiú. – biggyesztettem le az ajkaimat. – De sebaj, majd kárpótollak.

- Várom. – kacsintott. – Különben is, lógsz nekem még egy vaníliás kávéval! Ezt ne felejtsd el, cica!
- Oké, legközelebb mindent bepótolunk, mondom. – kacsintottam. – El kellene menni majd bulizni. – közismertek lettünk néhány bárnál a „bulizásunk” miatt. Ezt viszont senki sem bántani, hiszen részegen nem törtünk-zúztunk, csak visongva örültünk a másiknak – azt kihagytam, hogy rendszeresen szerelmet vallottam valakinek.

- Van kedved sétálni?

- Egész nap rohangáltam. – forgattam meg a szemeit. – Na, de akkor gyere. – nyújtottam neki a kezemet, s felállt a lépcsőről. Jött mellettem, miközben viccesebbnél viccesebb emlékeket hoztunk fel. Nosztalgiázni jó érzés volt, főleg, hogy nem egy iszonyatosan jó emlék eltemetődött bennünk. Imádtam vele lenni…
Máshogyan gondoltam a megnyúzásomra is, ami – lássuk be – a ma esti Elle partival kezdődik.
- Késtél! – rótt meg Alice, ahogyan betettem a lábamat a házba.

- Basszus, nem bírtam Taxit fogni. – forgattam meg a szemeimet. – Amúgy pedig, még simán van három óránk, mit sír a szád, húgica?

- Az legalább két óra, mire rábeszéllek egy magassarkúra. – ezzel teljes mértékben egyetértettem. Én nem fogok belebújni egy halálcsapdába csak néhány óra kedvéért! Garantáltam összetöröm magamat…
- Nekünk egyáltalán miért kell ott lennünk? – emelkedett magasra szemöldököm.

- Mert ott kell lennünk. Nem akarok több kifogást, inkább menj, vegyél egy fürdőt, és utána bújj bele a ruhába, amit már kiválasztottam neked. Kapsz erre… Húsz percet, fürdéssel együtt. Késésben vagyunk…
- Még mindig nem adtam fel, hogy megtalálom rajtad azt a kibaszott kikapcsoló gombot. – nyújtottam rá a nyelvemet, mire hasonló intéssel válaszolt. Felslisszoltam az emeletre, s bebújtam a finom meleg víz alá.
Gyorsan megfürödtem, megtörülköztem, majd kimentem a ruhámért. Majdnem elájultam, amikor megpillantottam a ruhadarabot. Ilyen. Nincs. Én. Ezt. Nem. Fogom. Felvenni. – Alice! – kiabáltam úgy, mint egy káromkodást. Csak harsány nevetését hallottam. Kénytelen voltam belebújni, ugyanis ismertem. Vagy besértődött volna, esetleg sokkal… drasztikusabb módszerekkel vett volna rá, amit nem akarok…
- Még nem láthatod magadat. – fogott le, mikor a tükör elé akartam állni. – Megcsinálom a hajadat, s a sminked.

- Ok. – bólintottam.

- Nem is tiltakozol… - jegyezte meg.

- Mert diktátor vagy. – felnevetett. Fél óráig nyúzott engem, mire végre hagyta, hogy a tükör elé álljak.
Kikerekedtek a szemeim a látványtól, nem is ismertem rá saját magamra. Hajam elegánsan begöndörítve omlott vállamra, a ruha kiemelte alakomat és dekoltázsomat. Ez valóban én lennék?
A magassarkúba engedelmesen beleálltam, és legalább tíz centivel magasabb lettem a megszokott száznyolcvan centinél.

- Gyönyörű vagy. – suttogta.

- Köszönöm. – biccentettem. – Nyomás öltözni, mert te még szinte sehol sem vagy! – intettem neki. Láttam, haját már megcsinálta, a de ruhát még nem vette fel, s sminket sem kent fel.

*-*

Úgy is lehet mondani, hogy az emberek többségének az álla - akik eddig ott voltak – leesett látványunktól, amit nem is csodáltam. Húgom csodálatosan nézett ki, mint mindig.

- Mesésen nézel ki. – súgta Matt a fülembe, egy ölelés után.

- Köszönöm, te is nagyon fess vagy ma. – dicsértem meg. Esküszöm, egyszer még megerőszakolom.

- Jézusom, de sexy… - suttogta Alice.

- Kicsoda? – a pillantását követtem, s megpillantottam egy fekete, kócos hajú férfit, akit felénk fordult, s majdnem ájultan estem össze hihetetlenül szép világos szemeitől…